„Kossuthon sem rajongtak még így!” pillant fel egy megfáradt anyuka a Nagy Magyar szobrán sikítozó gyermekére Nyíregyháza főterén. Alant a Megasztárok zenélnek.

Az est folyamán kiderül, hogy egy álom beteljesülése miként bukik Torres Dani egy mozdulatán, hogy Bálint Ádám akkor is cuki, ha nem az, és mit mondott balról jobbra Palcsó Tomi Tóth Gabinak, aki talán ott sem volt. A gyermekkorúak könnyekbe fúló eksztázisát látva először ámulok, majd rémülök, aggódom, végül picit még irigykedem is. Hogy némelyeknek a boldogság tényleg csak karnyújtásnyira van. Majd kinövik…

„…és ha megmondom Torres Daninak, hogy én vagyok az a lány, akinek Gergelyugornyán megérintette a haját, és azt ígérte, ad autogramot, csak pisil előtte? Emlékezni fog rám?” tördeli kezét a kordon mögött, Évi, aki még csak tizennégy. Délután fél négy van. A színpad épül, a sztárok még sehol. Az első sorokat le stipi-stopizták a lelkesebb áltanos iskolás lányok. Egy részük. Mások az énekesek várható érkezési pontján toporognak. Évi nyugtalan: számára komoly dologról van most szó. „Ha ma nem tudok beszélni Vele, meghalok!” sipítja vészjóslón. „Na, mert kétfajta rajongó van” magyarázza a jelenséget tudálékosan a barátnő, a tizenhárom éves Lilla. „Az egyik, aki beleszeret az adott sztárba, és a másik, aki csak rajong. Én speciel csak rajongok.” szögezi le, és előkotor egy fényképalbumot: „Danis. Meg a karkötőm is. Az a helyzet, hogy mindenem Danis”

De mielőtt világossá tehetné, mit is jelent ez pontosan, mindketten felsikítanak, hiszen arrébb mások is felsikítottak, az meg általában jelent valamit. Vaklárma. Csak egy német turistabusz. Évi a szerelméről mesél. „Írtam neki levelet is: hogy ne törődjön a pletykákkal, meg egyen rendesen, merthogy olvastam a blogján, hogy nem is eszik! Meg a szülinapomat is megírtam. Múlt héten volt. De nem válaszolt. Úgy vártam!” Kétségbe esik. Azt mondja, tudja, hogy mindenki imádja Danit, de ő még jobban. Mert rájött, hogy ők lelki társak. Morfondírozik, hogyan hajtsa végre a tervet, majd a színpad jobb oldalát választja, ahol számításai szerint imádottjának feltétlenül el kell majd haladnia.

„Ezer csillagot rejt” a mobil

A lányok ott már javában mutogatják egymásnak kincseiket. „Nekem Boogie-tól három is van!” büszkélkedik autogramjaival a tízéves Melinda. Értetlenül néz rám, mikor megkérdezem, miért nem elég egy. „És ha eltűnik, vagy mondjuk, elszakad!?” Többen is egyetértenek, annál jobb, minél több, de hamar kiderül, az a legmenőbb, akinek mind a tizenkét énekestől van valamije. „Nekem csak így, Gabitól…” nyomja arcomba mobilját egy copfos. „A neten találtam egy képet az autogramjáról, meg arról, hogy „szeretettel”, és lefotóztam a telcsimmel.” Ez a módszer némelyeknél láthatóan felháborodást kelt. De a copfos visszavág: „Na én meg tudom, hogy a Palcsó Tomis közös képed nem is igazi, csak a Sanyi összemontírozta neked!” Gyorsan világos lesz, hogy a közös fotó nagyságrendekkel veri a sima aláírást, értékben, persze.

Egy pillanat múlva már mobilok tömege nyomakodik elém, többen is indíttatást éreznek bebizonyítani, hogy képekben ők is jól állnak. „Ez Ádám a Palcsóval, amikor Tomi azt a részt énekli, hogy ’Ezer csillagot rejt az éj’, ez meg Dani a Mokkában, mikor álmos volt, és kicsit ásít, de úgy próbálja, hogy ne látsszon, és olyan cuki!” Lefotózták a tévéműsort is. Egy kis szemüveges büszkén: „Ez meg Kósa Ivett a barátnőmmel…” Elbizonytalanodik. „Vagy Eszti az anyukámmal? Nem tudom, kicsit elmosódott a fejük…” mutat egy nagy pacát, ami tőlem akár lehetne egy hűtőszekrény is, ha éppen azt mondaná.

Közben néhány anyuka sejlik fel a háttérben, többen már most hazakívánkoznának: „Nézném inkább a Jóban-rosszbant a fotelből!” A lányok viszont terveket szőnek. „A ugornyai koncin azt mondták, hogy aki Danidanidani-zik, az nem kap semmit, mert csak azokhoz a lányokhoz megy oda, akik normálisan kérik, úgy, hogy Dani, légy szíves gyere ide!” Vita lesz az ügyből. „Na igen, én meg nem is ordítoztam a Palcsótominak, aztán mégse jött!” Ehhez már a copfosnak is van egy pár szava: „Hát én eldobtam az agyam Gergelyugornyán! A Palcsó háromnegyed órát telefonált, így…” háborogva, és némileg a bennfentesség hatását keltve szorítja kezét a füléhez, hogyan is telefonál az ember, ha ő Palcsótomi. Hadonászva folytatja: „Ott szólongattuk húszan, ő meg csak járkált balról jobbra!” Mások úgy emlékeznek, jobbról balra, végül arra jutnak, ez nem is olyan fontos.

Abban viszont megegyeznek, hogy biztos Tóth Gabival beszélt. „Én az elején utáltam a Gabit, de most már szeretem, mióta a Palcsót megutáltam” fűzi hozzá egy újonnan érkező. Ebben a pillanatban elsötétül minden. A mellettem álló kis szemüveges egy horrorisztikus sikoly kíséretében fejbe vágott a keményfedelű danis füzetével. Hogy miért, az örökre az ő titka marad. Mindenki egyszerre visít. Megérkeztek.
Innentől a lányoknak egy oktávval feljebb csúszik a hangjuk, kipirul az arcuk, duplájára gyorsul beszédtempójuk. „Gyorsaan, menjélmár, az Ádámooot, Iveeet!” Kattognak a mobilfotók. A hadiállapotban disszonáns momentum egy apuka, aki lomhán hívja fel asszonya figyelmét Bella Leventére: „Hogy is hívják azt a gömbölyűt, aki úgy néz ki, mint Iti a Big Brotherből? Na, ott van az is.”
Megy a melegítés a színpadon, játékok és ami kell. De ezzel az autogramvadászok mit sem törődnek. A nevek összefolynak a folyamatos sikításban, én pedig hirtelen felértékelődöm a szemükben, mikor meglátják, bejáratos vagyok a kordonon túli „szentélybe”. Könyörgéssel vegyes követeléssel rángatják a karom mindenfelől: „Légyszííí! Csinálj egy képet Ádámról!” „Mond már meg Tominak, hogy itt az a lány, akinek múltkor azt mondta, hogy jó a nyaklánca!” És van egy levél is, amit remegő kézzel bíz rám egy esdeklő tekintetű kislány. A borítékon gyöngybetűkkel: „Feladó: Z. Renáta, Rajongó:” Meg ez is: „Torres Daninak fontos dolog! Légyszí ne dobd ki! Jó?” A háttérben feltűnhet valaki, mert szakad a dobhártyám: „Imáádlaak!” Kérdezem, kit. „Daniiit! Danit után meg az állatokat!” Kérdezem, miért. Egymás szavába vágnak. „Mert olyan cuki!” De miért? „Mert aranyos” „Meg jól néz ki.” És ráadásul: „Meg equadori is!” Hát ezekért. Valaki azért közbeveti, szerinte jól is énekel. „És ő legalább idejön. Mert szóltunk a Bálint Ádámnak is, de az csak bámul, és arrébb megy. Nem azért fizetik, hogy ellássa a rajngókat?!” méltatlankodik egy leányzó egy elmosódott autogrammal a bal arcán.
És végre a kordonnál feltűnnek maguk a „sztárok” is.Torres Danit, aki most empatikusan osztogatja kézjegyét már csak pár méter választja el a szerelmes Évitől. Évi dermedten vár. És ekkor megtörténik a tragédia. Dani megváltoztatja haladási irányát. És Évi könnybe lábadt szemmel bámul a most már távolodó boldogság után.
A színpad felől a csillagdal ütemei szivárognak. „Jaj, Istenem, elkezdték!” Egy vörös lány zokogásban tör ki. „Most már tuti nem jönnek ide! Már harmadszor nyomják ki a belem, és most sem jönnek ide!” Öt órája áll itt. A koncertekből eddig semmit sem látott. Érdeklődöm, miért nem megy akkor előre. „Mert ott nem írnak alá!” De hát itt se, mondom. Meg hogy milyen furcsa, hogy a boldogsághoz elég egy Palcsó-autogram. „Dehogy elég!” legyint. „Egy közös fotó. Az lenne elég hozzá.”
Hirtelen saját nevem vélem kihallani az alapzajjá vált eksztázisból: „Ádááááám, Saciiii, Tomiiii…” Saci az én vagyok. Rémülten nézek körül. Sztár lettem. „Na végre! Hívd már ide Ádámot!” Meg: „Ki az a csaj, aki már fél órája beszélget az Ádámmal?!” Aztán: „Nézd már meg, mit csinálnak most a Megasztárok!” Megteszem. Jelentem a VIP-sátorból: Palcsó Tomi iszik. „Mit?” Talán vizet, mondom. „De cuki! Vizet iszik.” Továbbítják az információt. „És miből?” Mondom, pohárból. „Szóval nem üvegből.” Nem, mondom. Akkor szerezzem meg a poharat, követeli a tömeg. Ötpecnyi „légyszilégyszi” után megszerzem. Átadom egy Kira nevű lánynak, aki ettől transzba esik. Őrült sikkantások közepette csókolgatja a műanyag poharat.
Legtöbben most „Tomi”-t kiabálnak. Pál Tamás kedvesen indul is feléjük. Mire ők: „Nem te, a Palcsó!” Megtorpan. Aztán ő is jó lesz. Közben zajlik a produkció: elöl a tömeg, amikor nem sikít éppen, énekel.
Hátul a rajongók ragyogó arccal mutogatják a legújabb szerzeményeket. „Nézd, Dani még a nyelvét is kinyújtotta!” büszkélkedik a copfos. A Daniba szerelmes Évi viszont megint a könnyeivel küszködik. A barátnő, Lilla magyaráz: „Az előbb Dani aláírta a táskáját.” Érdeklődöm, sikerült-e elmondani neki, amit annyira akart. „Csak annyit tudott kinyögni, hogy köszi. Pedig erre készült két hónapja.” Éviből most kitör a zokogás. Ott, az oldalsó kordonnál szinte észre sem vesszük, hogy véget ér a buli. A színpad előtt, az első sorban szintén zokogó lányok. Kérdezem, miért olyan szomorúak. Egy tizenkét éves kerekarcú levegőért küzdve hüppögi a zsebkendő mögül: „Mert annyira imádom őket! Mindet! Én csak boldogságomban sírok! Hogy olyan jó most élőben látni őket!” A szemét törölgeti. „Nekem Gabi a példaképem! És az előbb átölelt! Más nem is kell…” És most tényleg nem kell.
Megfordul, és eltűnik az éjszakában.