Azt eddig is tudtuk: énekelni tud. De mennyire megy Torres Daninak a capoeira?

Szakavatott mozdulatokkal melegít, egészen átlényegül. Bár tudtam, hogy Torres Dani capoeirázik, amikor elkezdődik a játékos küzdelem, elkerekedett szemmel bámulom. Egy óra múlva kicsit fáradtan, de boldogan lerogy mellém a fűbe.
Torres Dani: Holnap biztos izomlázam lesz. A Mega miatt sajnos nem tudtam lemenni edzésre, kicsit eltunyultam.
Gyöngy: Ahhoz képest elég jól ment!
T. D.: Á, ez kismiska ahhoz képest, amire régen képes voltam! Már alig várom, hogy vége legyen a turnénak, és komolyan belevágjak.
Gy.: Mióta csinálod?
T. D.: 2000. augusztus 8-án mentem le először edzésre. Lassan öt éve.
Gy.: Hogyan találkoztál a sporttal először?
T. D.: ’98-ban néztem a tévét, és az egyik sportadón harcművészeti gála ment, amit Párizsban rendeztek. Ott láttam, hogy arcok csinálnak valamit. Rácsodálkoztam: gravitációt meghazudtoló mozdulatokat, ugrásokat hajtottak végre. Nagyon tetszett, de akkor még fogalmam sem volt, mi ez. Még a nevét sem tudtam. Tudnom kellet, mi ez, hát utánajártam. Aztán 2000 nyarán szólt az unokatestvérem, lehet itthon is capoeirázni. Lementem egy edzésre, és rögtön a rabjává váltam.
Gy.: Egyébként is érdekeltek a küzdősportok?
T. D.: Kiskorom óta küzdősportokra jártam: karatéztam, ju-jitsuztam. Ezeket abbahagytam, mert nem szerettem bele egyikbe sem. A capoeirában tetszett a hangulat, a légkör, az emberek, és az, hogy nem arról szól, lezúzzuk egymást, hanem arról, hogyan lehet játszva küzdeni. Van egyfajta táncos jellege is: ezzel próbálták palástolni régen küzdősport jellegét. Ma már a tánc és a küzdés megbonthatatlan egységet alkot.
Gy.: Azt gondolnánk, dél-amerikai származásodnak köze van ahhoz, hogy dél-amerikai sportot űzöl.
T. D.: Semmi köze. Max annyi, hogy amikor lementem edzeni, jó volt oylan társaságban lenni, ami hasonlít ahhoz, ami otthon van. Valamilyen szinten részem az ecuadori élet. Szeretek ott lenni. Szavakkal ki nem fejezhető érzéseket fogalmaz meg bennem, amik átfutnak a testemen. Mást hoz ki belőlem.
Gy.: A capoeirában is vannak különböző színű övek, mint mondjuk a karatéban?
T. D.: Persze. A fehér az alap. Én most a harmadik fokozatnál tartok, narancs-fehér övem van. Hogy az ember eljusson fekete szintre, 20-30-40 év, egy egész élet munkája kell. Aki már lila vagy akár csak zöld övnél tart, annak csak egy dolga van, capoeirázni.
Gy.: Ha jól tudom, egy igazi capoeirásnak tudnia kell hangszeren játszani.
T. D.: Igen, a narancs övnél már kötelező. Három hangszer van: a dob, a csörgő és a berimbao. Nekem szerencsém van, mert gitározom, és alapvetően nagyon szeretem a hangszereket, ezért jóval előbb megtanultam ezeken játszani, mint kellett volna. A berimbao hangja nagyon bejött. Egy csomó mindent lehet vele csinálni, pedig csak egy húrja van, és összesen hat vagy hét hangot lehet belőle kicsiholni. És nagyon jók a capoeiradalok!
Gy.: Ilyneek is vannak?
T. D.: Persze! Ezek a dalok általában a capoeiráról, brazil hősökről, vallásról, néha szerelemről szólnak. Egy autóreklámban például capoeiradal volt.
Gy.: Mennyire csinálod komolyan?
T. D.: Edzek, edzek, edzek, és ha előrébb lépek övekben, hajrá. Nem feltétlenül az a mérvadó, hogy az embernek milyen öv csüng az oldalán. Az jelez valamit, de nem meghatározó. Azért csinálom, mert nagyon jó a közösség, a hangulat, az edzések, és konkrétan, hogy fittnek érezzem magam, egészségesebb életet éljek.
Gy.: Egészségesen is táplálkozol?
T. D.: Mamám nagy szaktekintély ebben a témában, ő táplál engem egészségesen, illetve a barátnőm. De azért simán besétálok valamelyik gyorsétteremben. Megvan bennem a törekvés az egészséges táplálkozásra, de nem mindig jön össze. Szerencsém van: imádom a salátát, és tudom, hogy egészségesek. Így összekötöm a kellemeset a hasznossal.
Gy.: A barátnődnek tetszik a capoeira? Megmutattad neki?
T. D.: Nem hozta lázba. Én meg nem erőltettem.
Gy.: Sok nő capoeirázik?
T. D.: Igen, fiúk kevesebben vannak. És nagyon ügyesek! Sokkal lazábbak, elképesztő dolgokat tudnak csinálni.
Gy.: Nem hajszolod az öveket. Énekesként mit szeretnél elérni?
T. D.: Szeretnék egy lemezt az együttesemmel, sokat koncertezni, és ennyi. Világéletemben úgy képzeltem el a zenei karriert, hogy lóg a nyakamban a gitár, zenélünk, összenézünk mondjuk a basszusgitárossal, vagy a dobossal, és elvigyorodunk, hogy ez baromi jó. Ha valakinek még tetszik is, hajrá, várjuk sok szeretettel.
Gy.: Egy lemez, ennyi a cél?
T. D.: Egyelőre. Majd ha meglesz, jöhet a következő.



Így született

A capoeira az Afrikából elhurcolt rabszolgák táncából és harcából alakult ki Brazíliában. A portugál rabszolgatartók nem engedték, hogy szolgáik önvédelmi sportokat gyakoroljanak. De ők túljártak uraik eszén: a rúgásokat és ütéseket tánccá alakították. Többször szerveztek felkeléseket, majd a rabszolgaság megszűnése után törvényen kívüliekké váltak: bandákba szerveződve bűnözésből éltek, vagy politikusok alkalmazták őket harci tudásuk miatt. A Paraguay elleni háborúban segítségükkel Brazília győzedelmeskedett, ekkor nemzeti hősökké váltak. Az első legális capoeiraiskola 1932-ben nyitotta meg kapuit.


Becézik egymást

A capoeira 1920-ig tiltott sport volt, gyakorlóit üldözték. Ebben az időszakban alakult a ma is élő szokás, hogy az első övvizsga letételekor capoeirás becenevet (apelido) adnak a capoeiristának. Ezt általában valamilyen jellegzetességéről kapja, külsejéről, mozgásáról például, Dani beceneve a hajára utal. A név titkos, csak maguk között használják. Eredetileg azért találták ki, hogy a rendőrség előtt inkognitóban maradjanak a csoport tagjai: nem ismerték egymás polgári nevét, így ha valaki lebukott, a rendőrség nem sokra ment az általa adott információkkal (hasonlóan a graffitisekhez, akik szintén „művésznevet” használnak).